A jelen
Gyerekkoromban ezernyi módon tanították meg nekem, hogy a jelen pillanat nem elég...
-hogy a holnap mindig jobb lesz, ezzel nyitva hagyva a remény lehetőségét és azt a tudatot, hogy valami nem egészen oké most
-hogy jobban fogok kinézni és az emberek jobban fognak kedvelni, ha ezt vagy azt megeszem, ha ezt vagy azt csinálom
-hogy ha keményen tanulok, az emberek jobban fognak tisztelni és értékelni a jövőben, mint most
-hogy valamikor később találkozom életem szerelmével és boldogan élünk, míg meg nem halunk
-hogy az érzések, amik most bukkannak fel, rosszak, meg kell őket változtatni vagy el kell őket kerülni azért, hogy jobb érzések jöhessenek helyükre később
-hogy a múlt az, ami vagyok és a jövő az, ami leszek – úgy tűnt, nincs helye a jelennek, hogy az legyek, ami, vagy aki épp vagyok
-hogy ha lesz egy állásom, keményen dolgozom, és sok pénzt keresek, boldogabb és értékesebb ember leszek később
-hogy ha megváltoztatom, amilyen vagyok és ahogyan viselkedem, több ember fog szeretni, elismerni és elfogadni
-hogy ha beveszem ezt a gyógyszert, megiszom ezt az italt, vagy megeszem ezt az ételt, a következő pillanatban jobban fogom érezni magam...stb
Ezekkel a hazugságokkal tömtek tele egész életemben.
Ez a pillanat mindent magában foglal – minden itt van, beleértve a múltról és jövőről szóló gondolatainkat. Mindenem megvan, amire szükségem van. Minden tökéletesen a helyén van – a jó, a rossz, és a semleges.
Többet akarni, mint ami van egyébként sem lehetséges, hisz a „több” egy gondolat, ami most történik.
Az vagyok, ami most vagyok. Nincs semmi, amit jobbá kellene tenni. A fejlesztés eszméje pusztán csak oda vezetne vissza engem, hogy a jövő azon hamis ígéreteit üldözzem, amelyek sosem voltak kielégítők.
Tudom, hogy boldog vagyok, mert lélegzem, gondolkodom, érzek és mindennek tudatában vagyok. Ennyi elég. Teljesen elég. Igazából tökéletes.
Kedves világ, vidd a hazugságaid máshova, elvesztettem az érdeklődésem irántuk... :)
-hogy a holnap mindig jobb lesz, ezzel nyitva hagyva a remény lehetőségét és azt a tudatot, hogy valami nem egészen oké most
-hogy jobban fogok kinézni és az emberek jobban fognak kedvelni, ha ezt vagy azt megeszem, ha ezt vagy azt csinálom
-hogy ha keményen tanulok, az emberek jobban fognak tisztelni és értékelni a jövőben, mint most
-hogy valamikor később találkozom életem szerelmével és boldogan élünk, míg meg nem halunk
-hogy az érzések, amik most bukkannak fel, rosszak, meg kell őket változtatni vagy el kell őket kerülni azért, hogy jobb érzések jöhessenek helyükre később
-hogy a múlt az, ami vagyok és a jövő az, ami leszek – úgy tűnt, nincs helye a jelennek, hogy az legyek, ami, vagy aki épp vagyok
-hogy ha lesz egy állásom, keményen dolgozom, és sok pénzt keresek, boldogabb és értékesebb ember leszek később
-hogy ha megváltoztatom, amilyen vagyok és ahogyan viselkedem, több ember fog szeretni, elismerni és elfogadni
-hogy ha beveszem ezt a gyógyszert, megiszom ezt az italt, vagy megeszem ezt az ételt, a következő pillanatban jobban fogom érezni magam...stb
Ezekkel a hazugságokkal tömtek tele egész életemben.
Ez a pillanat mindent magában foglal – minden itt van, beleértve a múltról és jövőről szóló gondolatainkat. Mindenem megvan, amire szükségem van. Minden tökéletesen a helyén van – a jó, a rossz, és a semleges.
Többet akarni, mint ami van egyébként sem lehetséges, hisz a „több” egy gondolat, ami most történik.
Az vagyok, ami most vagyok. Nincs semmi, amit jobbá kellene tenni. A fejlesztés eszméje pusztán csak oda vezetne vissza engem, hogy a jövő azon hamis ígéreteit üldözzem, amelyek sosem voltak kielégítők.
Tudom, hogy boldog vagyok, mert lélegzem, gondolkodom, érzek és mindennek tudatában vagyok. Ennyi elég. Teljesen elég. Igazából tökéletes.
Kedves világ, vidd a hazugságaid máshova, elvesztettem az érdeklődésem irántuk... :)
